Sió-Valley

Eredete

Peruban és Chilében már jóval a spanyol hódítók megérkezése előtt is háziállatként tartották a tengerimalacot. Az inka birodalomban főképpen a húsuk miatt tenyésztették őket (íze a szopósmalac húsának ízéhez hasonlít), és különleges csemegeként - például lakodalmakon - fogyasztották.
A fejlett indián kultúrákban fellelhetően kultikus szerepe is volt ezeknek az állatoknak. Inka sírokban bebalzsamozott, mumífikált tengerimalactetemeket is találtak.
A 16. század vége felé a tengeirmalac spanyol és holland felfedezők, kereskedők hajóin jutott el a anyugat-afrikai Guineába. A hajósok feltehetően hústartalékként vitték őket élve magukkal. Némelyik tengerimalac nyilvánvalóan elkerülhette sorsának gasztronómiai betlejesedését, és eljutott Európába. Érdekes módon ekkor már ismerték ezt az állatot az Óvilágban, mert egy svájci biológus, Gessner 1533-ban leírta és le is rajzolt a tengerimalacot. Sok időbe telt, mire elérte a mai népszerűségét, annyi bizonyos, hogy 1680-ban a hollandok már kereskedelmi célból szállítottak tengerimalacokat Franciaországba és Angliába. Kezdetben nagyon drágák voltak, így csak a leggazdagabb emberek tarthatták őket érdekességként, vagy adhatták ajándékba gyermekeiknek.
A tengeirmalac kedvelők különösen Angliában tettek meg mindent kedvencük népszerűsítéséért, ám a rágcsáló igazából csak a 2. világháboró után lett közismert. Ezzel egyidőben a tengerimalacot széles körben kezdték el laboratóriumi állatként is használni. Nagy szerepet játszott a tüdővész és a diftéria elleni oltóanyag kifejlesztésében.

A vadon élő tengerimalac

Dél-Amerikában ma is élnek tengerimalacok a természetben, és a kontinensen több hasonló rokon faj képviselőit is megtalálhatjuk.
Mindannyian a rágcsálók rendjébe tartoznak. Ez a legnépesebb rend az emlősök között, a világ emlősfajainak több, mint a fele rágcsáló. Háromszáznál több családjukban mintegy háromezer fajjal képviseltetik magukat. a szabadon élő tengerimalac-félék változatos méretűek és testtömegűek. A legapróbbak mindössze 200 grammosak, míg a legnagyobbak akár 80 kilósak is lehetnek. Testhosszuk 15-től 130 centiméterig terjed.
A tengerimalac-félék számos közös tulajdonsággal rendelkeznek. Fejük viszonylag nagy, mellső lábaikon négy lábujjuk van, amelyek széles, hajlott karmokban végződnek. Minden fajuk úgynevezett ujjonjáró, és lépéstípusuk is hasonló. A legtöbb más rágcsálótól eltérően a tengerimalac-félék nem tudnak fára mászni, és a hátsó lábaikra felágaskodni sem képesek. Mellső lábaikat pedig nem a táplálék megfosására használják, mint a legtöbb rágcsáló. őshazájukban gyakorinak számítanak, és mivel semmiféle gazdasági jelentőségük nincs, az emberek nem vadásznak rájuk. Leggyakoribb képviselőjük az alföldi tengerimalac (Cavia aperea). Egyes szakértők szerinte ez a háziasított alak őse, míg mások szerint ez a dicsőség a űcavia aperea tschudit (Tschudi alföldi tengerimalacát) illeti.

Elnevezése

A tengerimalac elnevezése jelentős szóródást mutat az egyes nyelvekben. Franciául az állat neve cochon d’Inde, vagyis „indiai malac”. Az angolban Guinea pig a neve, ami „guineai malac”jelentésű. Amerikában a latin neve alapján egyszerűen cavynak hívják. A tengeri előtag egyértelműen arra vezethető vissza, hogy az állatot a tengeren túlról hozták Európába, a „malac” utótag pedig valószínűleg a röfögő hangjára utal. A magyar elnevezés a német Meerschweinchen tükörfordítása.

Forrás: Tengerimalacokról c. könyv
Athenaeum 2000 Kiadó